| 1 | 2 | 3 |

A tornyok mestere

Korábbi számainkban már olvashattak rövid tudósításokat, láthattak képes beszámolókat a református templom megújuló templomtornyáról, valamint felvillant a fotókon annak az embernek az alakja, aki 2 hónapon át függött egy szál kötélen, és keze alatt elnyerte új köntösét a torony.
A nevét már ismertem, egyszer-kétszer megkeresett a múzeumban, amikor archív fotókat gyűjtött munkájához de nem tudtam róla semmi többet, pedig ez a szakma egy különleges képességekkel, természettel megáldott embert sejtetett előttem. Meghívtam egy beszélgetésre, és nem csalódtam, mert valóban egy szakmáját gyerekkorától szerető és űző mesterrel találkoztam, aki szinte a művészek megszállottságával beszélt munkájáról.

Jáki Réka: - Meséljen arról, hogyan lehet ma valaki Magyarországon templom és toronyépítő mester? Egyáltalán tanítják valahol ezt a foglalkozást?

Ócsai Sándor: - Aki nekem ennek a mesterségnek minden porcikáját megtanította az az édesapám, Ócsai Sándor volt. Mindent tőle tanultam, a nevét is én örököltem és valahogy engem nagyon szeretett, pedig sokan voltunk testvérek. Ha kérdezik hányan, azt szoktam válaszolni, hatvanheten voltunk édestestvérek. Természetesen, ez így kicsit furcsa, de ha lassabban mondom: hat van és heten voltunk, mert egy meghalt közülünk. Apukámék Békésből származtak, de én már a Nagykáta melletti Farmoson születtem. Édesapám templomtornyokat, templomokat épített, renovált, újított, és amikor cseperedtünk, kerülj-fordulj gyerek, mindig segítenünk kellett valamit. A szakma neve: templomépítő-felújító és karbantartó. Ezt így nem tanítják sehol, nekem is el kellett végeznem egy kőműves iskolát, tanultam ácsnak, tanultam burkolást, majd egy bácsitól megtanultam a bádogosságot. Édesapám először úgy tanított, hogy minden segédeszköz nélkül, tehát vízszintmérő stb. először egyenes sarkot, ívet kellett magunktól rakni, és ha így ment szabadkézzel, akkor kaptunk gyorsítót, célszerszámot, pl. egy lécet már odarakhattunk a sarokra. Ma már szakosodik mindenki, nekünk még mindent kellett tudni. Én majdnem felnőtt fejjel végeztem el ezeket az iskolákat, amire a bélyegzőket kaptam, addig csak gyakorlat, gyakorlat. Nagyon kemény szigorúságban nevelt édesapám, de nagyon szerettem. Tolnát, Baranyát bejártunk, de valóban, sokfelé dolgoztunk.
A családon belül is valahogy azt szerettük, és én a mai napig azt szeretem a legjobban, ha valami problémás, az a kihívás.

A cikk a Ráckevei Újság 2004. augusztusi számában jelent meg.
Az interjút Jáki Réka, az újságban megjelent fotókat pedig Bécsi Ferenc készítette.